IV.

IV.

- Na, mi legyen? - kérdeztem. A zsebében izzasztotta az egyik kezét, zavartan pörgette az ujjaival az alsó ajkát.

- Ha neked nem...- beleharaptam a tenyerembe - Ha neked nem, akkor.... ha neked nem, ha neked - nem bírtam befejezni ezt a lihegésrohamot. - Jól van pajtás! - mosolyodtam el hirtelen és kivarázsoltam a farzsebemből egy csikket és elkezdtem csiszolni a végét a fogammal. A bal kezemmel rácsaptam a farmerdzsekijére és a cigarettámba röhögtem.

- Ide figyelj, neked már nem lehet nem a válaszod, mert ugye már megkérdeztelek - nevetgéltem, a hangszínem minden szónál változott. És akkor elkezdett bólogatni.

- Igen igen igen igen igen nagyon igen persze hogyne benne vagyok odavagyok visszavagyok akarom szeretném - szerintem az összes helyeslő választ felsorolta még, de nem figyeltem. Valószínűleg a nagy endorfin zuhatag miatt, amire évek óta várok már és most ez a kölyök, a szocializáció gyöngyszeme megadta.

Nem kértem meg a kezét sehol senkinek, nyugalom. Csak itt kezdődtünk mi, Aldwin Lincolnnal. Kedves írástudó csöves barátom, aki ha tovább állok jelenlegi lakomtól, megtalálja ez irományt, és nem csak seggtörlésre használja majd, most leírom neked, hogy miért és hogyan. A miértre szimplán azt válaszolnám, hogy anyádat és a hogyanra is. Értem én, hogy új vagyok nálatok, de ez a délutáni nyomulgatás a haverokkal a csak-kéthete-nemmosdottra, nekem nem nyerte el a tetszésemet, TUDOM HOGY OTT VOLTÁL! Nem számít, vagyis de, de most a mentenivaló mentalitásom jobban. Hadd meséljek neked Aldwin Lincolnról.

Aldwinról sok mindent lehetett hallani, hogy éjszakánként galambbá változva repül keresztül a horizonton, hogy elátkozott, hogy az előző életének emlékei befolyásolják a tudatát, hogy kiskorában LSD jutott a szervezetébe, és az még mindig nem ürült ki belőle és hatással van rá, hogy sátánista és a madarakat bolondítja a város ellen, de a legtöbbjük arról szólt, hogy őrült. Ezek alapján te is meg akarnád ismerni. A valóság talán még soha nem csapta pofán ennyire ezeket a híreszteléseket. 2011-ben ismerkedtünk meg, Aldwin nem szólt emberekhez, csakis galambokhoz és tárgyakhoz, kerítésekhez, kéményekhez, jelzőlámpákhoz, a körmeihez, pelenkát hordott, szüntelenül bámulta az eget és rengeteget hiányzott. Komolyan mondom, kiábrándított magából egy időre. Az első találkozásunk, mint az összes valamirevaló történetben, az iskolában esett meg. Nem is kell mondanom, hogy Aldwin úgy cserélgette az iskolákat, mint a pelenkáit. A két évvel alattam járó osztályba került. Én tudtam ki ő, a galamb srác, most már a kis kirándulásunk óta nagyobb a hírneve biztosan, de ő viszont nem ismerte a nagy Flemming Washingtont, a macsómotort. Á, kinek pattogok most? A szüleim hívtak macsómotornak az ovis időmben. A lényeg viszont az, hogy a legelső pillanatunk egy pocsolya volt. Úgy bizony. Aldwin az egész vízfoltot körbe szórta madártáppal és belefeküdt a közepébe. Képzelem, hogy ezt a jelenséget a nagy pszichológusok tudományos magyarázattal próbálnák szétbombázni. Hát nem fogják, mert erre nincs most semmi, egyszerűen gyönyörű volt az egész látvány, ahogy egy gyerek a sárban heverve, galambokkal körülötte csak hagyja, hogy az esőcseppek belezuhanjanak a szemébe. Akkor döntöttem el, hogy őt viszem el a világítótornyomhoz (később elmagyarázom ezt is) és hogy innentől nem érdekel róla semmi, hogy nem szobatiszta, hogy a bácsikája egy állólámpa vagy, hogy magába fecskendezte néhány galamb vérét (ez amúgy meg is történt). Aznap vigyor lepte be az arcomat, úgy éreztem, hogy megtaláltam a társamat, és tudod, azt hittem, hogy Aldwin is ezeket gondolja rólam. Bele se mentem abba, hogy még nem is beszéltünk vagy, hogy igazából csak én láttam őt a vízben fekve és Aldwin észre sem vett semmit belőlem, nem, nem, ezeken a logikai részeken átsuhant az agyam és máris az utat tervezte Sziszi, a világítótorony felé.

Szerintem eljött az idő, hogy Szisziről legyen szó.

Az 1800-as évek végén építették meg Sziszi királynő emlékére. Egy tengerrel körülvett, mocskos szirtre rakták, ami feltűnően elütött a világítótorony káprázatos fényétől. Tömérdek újságban is megjelent, hogy ez a világosság nem is lehetett emberi készítmény, több fizikust is küldtek, hogy vizsgálják meg ezt a különös világítótornyot. Persze senki nem jött rá a szépségének titkára, olyanokkal próbálkoztak, hogy ez csak azért lehetséges, mert túl erős a körtéje és csak vakítja a szemet, semmi csodás nincs ebben. Sőt! Veszélyes, mert rákkeltő is lehet. Szóval Sziszi nagyjából a születésétől fogva ellenszenvet keltett mindenkiben. Végtelen sok őrzője is volt neki, de valahogy az összes világítótoronyőr hamar elmenekült a kis szigetről vagy csak simán felmondott. A szüleim akkor lehettek egyetemisták, amikor ez az állás hosszabb időre megüresedett. Ezekben az években halt meg a nagyanyám is. Nagypapa egyedül maradt, gyerekei rockzenészekként járták a soha nem járt utakat (halálra tanulták magukat a nagyon elit egyetemeken), feleségét most temette, szeretője nem volt. Unta magát. A lapokban olvasott Szisziről. Érdekesnek találta, összeborzolta a tulajdon haját és a szomszédjainak ezt ordította: MEGYEK, MEGHÓDÍTOK EGY VILÁGÍTÓTORNYOT! Annyira izgatott volt, hogy csak egy üres bőröndöt kapott fel és máris rohant, hogy le ne késse a jövőjét. Pontosan hol és kivel beszélte meg, hogy mostantól ő lesz az őr, sejtésem sincs, de lehet, hogy éppen veled.

Franklin (ezentúl így hívom, mert ez jobban illik rá, mint a nagyapa) munkaköre abból állt, hogy minden második estén menjen ki a világítótoronyhoz és gyakorlatilag vigyázzon rá. Legalábbis eleinte ez volt. De beütött valami, amit úgysem hiszel el, csak ha tényleg te voltál az a lazacember, aki a munkát adta neki. Beleszeretett Sziszi fényébe. És nekem ne merjed azt gondolni, hogy csak ember és ember között létezik szerelem! Ismertem Franklint, és ez nagyon mély volt. Nagymamát is szerette, de amikor a világítótorony mellett felhoztam őt, csak azt mondta, hogy az más volt és ez más most. Lépjünk ezen túl. 

Teljes munkakört akart, beköltözött a szigetre, az önszántából ott töltött estékért nem kapott fizetést. Közben megszülettem én is, csak karácsonykor láttam és akkor is mi mentünk hozzá. Mit ne mondjak, akkor nagyon nem szerettem. Egy egész családot hanyagolt el a tetű világítótornya miatt, a nevemet el is felejtette minden újabb alkalomkor és utána meg Franklinnek szólított. Nem értettem semmit ebből az egész szerelmesdiből, vártam, hogy vége legyen ennek az őrületnek és végre olyan nagyapám legyen, akiről apa mindig is mesélt. Nem nehéz kitalálni, hogy semmi sem lett ezekből a gondolatokból. Utáltam Sziszi egész lényét, és akkor megtörtént. Nyári vihar volt, Franklin abban az évben lett 74 éves, Sziszi 111. Azon az éjszakán hatalmas szükség volt a toronyra, de elromlott. És pont akkor hajókázott arra a félvilág. Nem viccelek, az egyik legnagyobb olajszállítás is akkor történt plusz még egy több ezer fős csónak is arra járt. Franklin felmászott a villámok közé, a világítótorony csúcsára és mindent beledobva próbálkozott. Akkora sötétség kacagta arcon szegény embert, hogy pánikolni kezdett. Közben a személyszállító hajó elsüllyedt, részleteket nem tudok, de senki sem, mert ott helyben mindenki meghalt. A torony őre nem adta fel, ujjait lecsupaszítva erőlködött, igazítgatott, ellenőrizgetett és a legrosszabbat tudta meg: minden rendben. Csakhogy a világítótorony attól még nem világított. Az olajos hajó akkor érte el a szirtet, de túlságosan is elérte, mert konkréten neki ütközött, de ennél az egész legénység életben maradt, a tenger élővilága nem mondhatja ezt, azért, mert már kipusztult az iszonyat nagy olaj mennyiségtől. Franlint vonták felelősségre mindezért. Miután elbeszélgettek a rendőrök vele, mindegyik követelte, hogy küldjék az elmegyógyintézetbe, ilyen állapotban nem kerülhet börtönbe, de a nagy olajvállalat csúnya gonosz bácsijai nem engedték meg. Szóval igen, a nagyapám a sitten gettózott, és a tied, baromarc? Mit csinált, hm? Lekvárt kent a mézre, amíg a nagyfaterom a sötét bizniszeit intézte? Jó, az enyém is csak 4 évig bírta. Miért? Kérdezi az egyetlen józanul maradt agysejted. Mert hírt kapott Szisziről. A világítótorony újra világít. Csak most kedve szerint. A világítótorony újra megnyitja a mennyországot. Csak most Franklin jelenléte nélkül. Úgy van ez a csoda a Földön, hogy ő nem láthatja. Az emlékeiben nevetséges másolata maradt csak meg a fényről. Pedig 22 éven keresztül figyelte. Ez a maximális elviselhetetlenség, amit élőlény érezhet tépte szét Franklint. Csak egy csepp benzin kellett és egy szál gyufa. Franklin Washington 2009-ben felgyújtotta magát az állami börtönben, csakhogy utoljára lásson valami hasonlatosat ahhoz, ami évekig az övé volt.

F.